Archive for the ‘Utazás-nyaralás’ Category

2010 Június – Őrség

Nagyon készültük arra a pár napra, amit az Őrségben egy erdészházban szándékoztunk eltölteni négyesben. Már hetekkel előtte tervezgettük a lehetőségeket az időnk hasznos eltöltésére. Egy görögországi utat cseréltünk le az Őrségre több ok miatt is. Oda hármasban mentünk volna a legkisebb csemetét hátrahagyva, hiszen neki még nem jelentett volna túl sokat, sőt inkább gyötrelmet a sok utazás autóval. Másik oka az, hogy számoltunk és úgy döntöttünk, jelenleg minden szempontból jobb ha közelebbi uticélt választunk magunknak kis hazánkban. Harmadjára pedig a nem túl bíztató belpolitikai helyzet Görögországban.

Tehát az Őrség nyert aminek örültünk, hiszen nem először jártunk már az erdészházban, gyönyörű környezetben, Viszák közelében.

Budapestről az utat az M7-en tettük meg kellemes szombat délutáni forgalomban, szerencsére már a forgalmi csúcs után. Az idő kellemes, pont olyan amilyen egy autós utazáshoz illik két gyerekkel.  Letérve az autópályáról, nagyon szép út vezetett bennünket az erdészházig, még közel 70 kilométeren keresztül.

Megérkezésünknek Karcsi bácsi is örült, hiszen már 1 óra óta várt bennünket, bár a telefonba már jó előre jeleztük neki, hogy csak késő du. érkezünk meg. Ez délután 6 órát jelentett, maga az út 3 órás volt. Egyszer álltunk meg egy rövid uzsonnára de kicsit elcsesztük a dolgot, mert Peti a kanyargósabb szakaszok után vissza is adta az egész uzsit, amit “fáj…, fáj…” szavak ismétlésével szeretetett volna a tudtunkra adni, de mi nem értettük meg, csak amikor már késő volt. lehúzódtunk egy kereszteződésnél, hogy rendbe szedjük magunkat, gyerekülés ki, huzat le, Peti ruhacsere, törölgetés… Megállt egy másik autós – valószínűleg helybeli lakos-, hogy tud-e valamiben segíteni… Jó pont.

Mire megérkeztünk elkezdett esni az eső, így gyorsan kipakoltam a kocsiból, bicajokat a fészerbe, a többi táskát a ház azon részébe amelyiket kiválasztottuk magunknak. Bizakodva abban, hogy ezért lesz jó idő az elkövetkező napokban kipakoltunk, kicsit játszottunk a gyerekekkel, majd vacsi és eltettük őket másnapra. Nagyon kellemesen telt az est hátralevő része vacsorázás, beszélgetés film nézés, nyugalom. Nem lett begyújtva, bár igen hűvös volt az idő, de még pont az ami még kellemesnek is mondható alváshoz.

Esni kezd

Nem akart javulni az idő. Reggel esőre ébredtünk – szél nem volt csak szitáló eső. Azt hiszem nem bántuk, jó volt összezárva lenni a gyerekekkel és ők is élvezték nagyon. Begyújtottunk a kályhába, elsőre – másodszorra sikerült, hiába nem szoktam de nagyon élveztem. Ebéd után elmentünk Körmend irányába – persze az eső még mindig esett – és egy út menti cukrászdában fagyiztunk, rétest ettünk, kávéztunk. Valamint felvettük a kapcsolatot a családunk többi részével, hiszen a házban sem internet, sem mobilos lefedettség sincs.
Ez elég érdekes dolog. Az ember a városban azt hiszi meg sem tud lenni a mobil nélkül, aztán kikerül egy olyan helyre ahol valóban nincs lefedettség, és az első pár óra után már igazából nem is hiányzik neki a mobil. Nekem kifejezetten kellemes érzés, hogy “nem vagyok elérhető”. Eszembe sem jut, pedig biztosan lenne mit intéznem, de az most valahogy elveszíti a jelentőségét és olyan távolinak tűnik. (Csak nehogy megjárjam.)

Miután minden mobilos és internetes kapcsolati éhségünket kielégítettük, visszaindultunk a házba. 12 fok volt. Az eső esett, fűteni kellett.

Még mindig esik

Jót aludtunk mindannyian és bár reggelre a kályha is kihűlt, azért a cserépkályha egy áldás. Első ránézésre tudtuk, hogy az idő most sem lesz jobb mint tegnap volt, így hát átterveztük a programot és az élményfürdőzést áttettük a mai napra. Reggeli után összepakoltunk és átvonultunk szakadó esőben és hidegben Szentgotthárdra az élményfürdőbe. Jómagam nem vagyok egy fürdő-fan, igazából nem is örültem ennek a programnak, de be kellett látnom, hogy más hasznosabb dolgot én sem tudok kitalálni. Az úton a párás ablakokkal küszködtünk, meg egy kicsit izgultunk, hogy a gyerekek meg ne fázzanak.

Befizettük a borsós belépőjegyet 4 óra hosszára amit először sokaltunk de utólag beláttuk hogy két gyerekkel a le és a felöltözést valamint a közlekedés lassúságát is bekalkulálhatták ebbe az időtartamba. Két óra alatt nem sokat lehetett volna csinálnunk. Persze a kismedence lett a táborhelyünk a maga kb. húsz centiméteres mélységével amiben mi is ücsörögtünk a többi szülővel együtt. Miközben ott pihegtünk a nem is tudom milyen meleg, de meleg vízben, feltűnt Áginak, hogy Zsófiból kilóg egy kullancs… Igen, nagyon igyekezett befelé, de még kezdő lehetett mert nagyon nem sikerült neki a bejutás Zsófi bőre alá. Nosza, leszólítottam agy éppen arra felé “lebzselő” úszómester szerűséget aki rögvest nagyon készségesen el is vitt kettőnket az elsősegély helyre. A meglepetés akkor amikor kettőt fordult és megjelent a kezében egy hivatalos kullancskiszedő eszközzel, ami valami dugóhúzó szerűségre emlékeztetett engem. Persze az használhatatlannak bizonyult – szerintem fogalma sem volt a használatáról, de nem akarom bántani, lehet a kullancs volt különleges “csipeszálló”. Beleszakadt, jobban mondva kettészakadt szerencsétlen. Zsófiról nem is írok, el lehet képzelni hogy állt ehhez az incidenshez, szerintem az Ő szótárában az “élményfürdő” új értelmezést kapott. Tehát már ketten közös erővel próbáltuk kullancstalanítani a gyereket, ő kapart én szívtam – majd jött egy hölgy is egy amolyan szemöldök csipesszel. Feleslegesen. Valami kicsi dolog benne maradt, szerintem egy láb. Közben rájöttem, hogy a szemem már nem a régi és ez a felismerés még inkább az általunk kreált luk kiszívására sarkalt – mindhiába. Feladtuk mind a hárman – Zsófi örült. Azért hogy ne örüljön olyan nagyon a lábara ráfújt valami “műhó”-nak nevezett valamivel, mert ott is volt egy korábbi sérülése és az most a vízben kiázott. Mindez eltartott egy jó fél órát.  Sírva-ríva tértünk vissza állomáshelyünkre a kacsaúsztatóhoz. A segítőkész orvosunk meg vette az irányt – vissza felmosni a a medencék között. Minden esetre köszönjük a segítségét – igazán megtett mindent a siker érdekében!
Ezt leszámítva mindannyian nagyon élveztük a fürdőzést és miután visszaöltöztünk az utcai ruhánkba “visszaúsztunk” a kocsihoz. Irány valami vendéglő – enni.
Válogattunk az út menti vendéglők között, majd a …. Csárdára esett a választásunk. 4-5-6 évvel ezelőtt már jártunk itt egy baráti társasággal és tudtuk hogy nem fogunk csalódni benne. A bejárat szomszédságában van egy Baromfi Udvar-nak nevezett hely ahol nagyon sok szárnyas háziállat éli életét, gondolom amíg terítékre nem kerül a vendégek asztalán. A gyerekek mondhatni jól viselkedtek – farkas éhesen persze – csak minimálisan kellett őket csitítani. De mivel nem volt tömeg – hol van az mostanság – ezért nem volt kellemetlen a dolog. Útravalónak vettünk pogácsát és azt majszolgatva indultunk haza az erdészházba.
Hazaérve ismét begyújtás a kályhába, majd vacsi és alvás a gyerekeknek.
Nagyon jó napunk volt!

Olyan mintha tisztulna!

Igen! Szemlátomást tisztul az idő! Bár még esik kicsit, de ez el fog állni és sütni fog a nap! Ezzel vígasztalom a többieket mert már kezdjük feladni a reményt. Ok, eső eláll, bár borús az idő, de a szél… az fúúúúj! Nagyon is. Peti ennek nem örül, mert amit beszív a szájába levegőt, azt a következő széllökés kifújja – gondolom ezért. Ettől türelmetlen és ideges lesz és sír.
Biciklire fel! – amit jó városiakhoz méltón, előbb autóval elszállítunk egy a célhoz elég közeli pontra, majd látványosan kipakoljuk a bringákat, beöltözünk, sisak, gyerek a gyerekülésbe és tekerünk 1-2 kilométert. Nyelvünk lóg, a váltó nem bírja a váltogatást, a gyerek üvölt – a szél miatt – és kb kétszáz méterenként pihenőt fújunk a széllel együtt. Jahh, kérem ez az Őrség és nem egy alföldi terep. Feladjuk. Persze Petire fogjuk, de nagyon örülünk neki mindannyian. Jómagam, egymagam felpattanok a bicajra és irány vissza az autóért persze most már lefele a lejtőn ami egyszerűbb dolog. Körülnézek, hogy az a néni aki érkezésünkkor szemlátomást szurkolt nekünk, vajon most is néz-e, de szerencsére nincs a közelben. Amilyen gyorsan csak lehet a bicaj bekerül a platóra, majd vissza a többiekért a már jól ismert úton. Így már könnyebb.

Akkor autózzunk! Pityerszer – skanzen, sehol egy lélek. Lángosos bodega, nagyon finom lángos aranyárban – kevés a vendég talán majd beindul – mondja az eladó hölgy. Nagyon szép játszótéren pihegünk egy keveset és szurkolunk a napocskának mert már próbálkozik hogy süssön! Vételkeresésbe kezdünk bevetve az összes rendelkezésünkre álló technikai vívmányokat – feleslegesen. Én azért örülök, bár a bejegyzést jó lett volna frissíteni.
Egy-két dombról való legurulás és csúszdázás után visszaülünk a kocsiba és arra jutunk, hogy utózunk egyet a környező falvakon keresztül. Cél: Orfalu, amit én Őrfalunak tituláltam, gondoltam a GPS nem tudja az “Ő” betűt. Elég kellemetlen lehetett mikor azért persze eltévedtem és megkérdeztem egy helybelit merre is van Őrfalu. Megmutatta, de  nem javította ki butaságomat. Nekem is csak később esett le amikor Ági a nyomtatott térképpel navigált. Egy ilyen eltévedésből adódó visszaforduláskor lélekszakadva rohant ki egy néni a házából kezében egy fonott kosárral amiben házi sütésű “kerek-perec”-ek lapultak. Szívélyesen beinvitált bennünket a házába, Áginak elmesélte a sütés fortélyait – én addig a gyerekekkel valami nagyon csúnya macskát masszíroztam. Nekik tetszett… és a macskának is.
Az utak nagyon szépek, kanyargósak, keskenyek és körbeölelik az aszfaltcsíkot a fák. Élmény itt az autózás – persze az út minősége a szokásos kátyús. Aztán arra gondoltam, ha már itt vagyunk a határnál ruccanjunk át, de ne a sógorokhoz, hanem inkább Szlovéniába. És ahogy ezt kigondoltam szinte már ott is voltunk. Persze határ semmi – de azért ez még nekem mindig olyan fura érzés. Rögtön szembetűnt két dolog. Természetesen az út. Odaát minden sima, nincs kátyú. Hihetetlen. Ez valami magyar betegség lehet, az aknázó-moly jutott eszembe róla…